A szerelmet vagy érezzük, vagy nem, és nincs az az erő, ami ki
tudná kényszeríteni. Színlelhetjük, hogy szeretünk. Megszokhatjuk a
másikat. Egész életünket leélhetjük valakivel kölcsönös
megértésben, barátságban, cinkosságban, családot alapíthatunk,
szeretkezhetünk minden éjjel, (...) és mégis úgy érezzük, hogy van
valami szánalmas üresség az egészben: valami fontos hiányzik. Az
érzelmi szeretettel más gond is van. Elmúlhat. Vagyis nemcsak a
térbeli, az időbeli távolság is gyengíti. Amikor azt mondtam, hogy
a szeretet: örök - nem erre a szeretetre gondoltam. Ez romlékony.
Magához ránt valakit, aztán elengedi. Sőt, el is taszítja. Az idők
során lehet belőle közöny - a "Nem tudom, mit szerettem rajta..."
kiábrándulása. Néha úgy hagyunk magunk mögött egy kedves embert,
mintha soha semmi közünk nem lett volna egymáshoz.S hogy ekkor
megszakad a szív??!!!Érezted már? Valaha, bármikor? Azt mondják,
nem is tud fájni… Ennél nagyobb hazugság nincs is a világon.
Kettétépi a tested, kiszakítja a lelked. Felborít mindent, amiben
hittél, kirántja a lábad alól a talajt, és a szemedbe kacag… Mint
késszúrás, ezerszer egymás után merül a testedbe minden szó, és a
szív sajog tőle, befelé vérzel. De a test kínjával szemben itt nem
tudsz elvérezni, nincs enyhülés, nem jön a fogvacogtató hideg, a
megváltó elmúlás… Csak az üres kín marad, a bíborvörösen lüktető
fájdalom, a vakító fehér bizonytalanság.
Ezerszer játszod vissza magadban az arcát, a szavait, elmerülsz a
tekintete emlékében, már önnön kezeddel forgatod a kést magadban,
hagyod, hogy fájjon. Mert addig is itt van, addig is még érzed.
Nem akkor szakad meg a szív, amikor sebet kap, nem is akkor, amikor
minden dobbanására a vér könnyekké változik a testedben. Nem akkor,
amikor álmodból zokogva ébredsz és nem is akkor, amikor az ébrenlét
minden pillanata fáj. Nem akkor szakad meg a szív, amikor meglátod
és nem akkor, mikor elcsukló hangon esdekli bocsánatod. Nem akkor,
mikor füledbe súgja: „szeretlek”, és nem akkor, mikor elárulja e
vallomást másnap.
Még azt is túléli a szív, mikor szemébe pillantva nyomát sem látod
már a tűznek és a lángolásnak, mikor a szenvedély nem fűti már, és
nem látod a szerelmet benne. Túléli, mikor látod, hogy más érinti,
és azt is, hogy másra nevet, más ujjai siklanak hajában, simogatják
arcát. Saját kezed képzeled az idegen helyére, saját szádat az
övére, azt hazudod magadnak, hogy nem fáj. De a szíved még ezt is
túléli. Azt mondják, az igaz szerelem mindent túlél. Alázatos,
térden csúszik, ha kell, és mindent felkínál, mindent odaad, ezért
nincs mit veszítenie. Olyan teher ez, amit kevesen tudnak cipelni.
Azt hiszem, a szív akkor szakad meg, amikor az, kiben hittél, kiben
bíztál és kinek minden szava szent törvény volt számodra,
visszaadja ezt a terhet. Mikor rádöbbensz, hogy szerelmed viselni
éppoly nehéz, mint felemelő. Mikor látod, hogy elbukott a súlya
alatt és kezedért nyúl, hogy segítsd fel. Talán felsegíted. Talán a
földön hagyod és elsétálsz. Akárhogy is, a szíved darabokra hullik,
fémes zuhanással omlik össze a világ, mit Neki, Vele építettél. A
zene elhalkul, feneketlen csend zuhan rád a legnagyobb hangzavarban
is, és kétségbeesetten keresed a fájdalmat, amitől addig szabadulni
vágytál, és késve jössz rá, hogy a léte azt üzente, még van remény.
Azt hiszem, akkor szakad meg a szíved, amikor már nem tud fájni.
Amikor már nem tud megdobbanni, amikor már nem tud vérezni sem.
Amikor azt kívánod, bár lenne szenvedés minden nap, bár lenne kín
minden emlék, bár tudna még fájni. Bár visszanézne még, miután
elküldöd…