NAPRAFORGOM

Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét.
Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel meg tanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied.
Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van."(M.P)

Élő szó az, ami vérzik. Néha csak annyira, mint egy megszúrt ujjhegy. Az ember maga is megijed, amikor kimondja. Akkor is, ha olvassa. Ami mélyről jön, az mindig véres. Ami odabent természetes - hogy az élet: vér -, az a felszínen ijesztő. "Juj, ezt nem kéne kimondani!" "Ezt nem szabadna nyilvánosságra hozni!" Tiltakozást vált ki. Viszolygást. - S ugyanakkor örömet is!
A holt szóról nincs mit beszélnünk - legtöbbször azt mondjuk ki. A holt szó lehet szép, okos, művészi, de nincs benne vér. Nem "onnan" jön, bentről, a "dobogó szívből". A holt szavakat mindig valami helyett mondjuk ki, és ez a valami lényünk igazsága. Nem az a baj vele, hogy nem okos vagy szép - a baj vele az, hogy öl.M.Péter.

Ha szeretünk valakit, elgyengülünk. Kiszolgáltatottak leszünk. Megalázhatóak. Gyakran vesztesek is. Egy szerelemben mindig az veszít többet, aki jobban szeret. A közönyös, akinek egy kapcsolat nem "vérre megy", erősebbnek tűnik... Azért is félünk szeretni, mert odaadóvá válunk, kiszolgáltatottá. Mondjuk ki: gyengévé... És, mivel a szerelem ritkán izzik mindkettőnkben egyenlő hőfokon, mindig annak a nehezebb, aki jobban szeret. Még akkor is, ha intenzívebb boldogságot él át, mint a másik. Mert utána ő lesz a boldogtalanabb.

Ha én már nem leszek neked, ki simogatja mosolyával szíved? Ha én már nem leszek neked, adod-e másnak édes szerelmed? Adod-e csókod, gyöngéd ölelésed? Ha én már nem leszek neked, mondd, ki súgja majd füledbe neved? Ha én már nem leszek neked, alig érintéseim már nem érezheted. Boldog könnyeim többé már nem nézheted. És ha rám gondolsz, fájok-e majd neked?

Mikor először hallottam s láttam ezt a videót úgy gondoltam írnom kell valami szépet valami kifejezőt magamból....Valahogyan nem ment mert csak egyetlen gondolat villant elém és az a következő:

Valaki álmodott, s álmában az életét látta;
a tengerparti homokban élete nyomai rajzolódtak ki.
Két pár lábnyom látszott, az egyik az övé, a másik Istené.
De ahogy az út végén visszanézett,
itt-ott csak egy pár lábnyomott észlelt,
éppen ott, ahol a megpróbáltatásokat élte.
Akkor riadtan fordult Istenhez:
\" Azt ígérted, soha nem hagysz el, minden nap velem leszel.
És most, visszatekintve, a legnehezebb napokon nem látom lábad nyomát! Elhagytál, a legnagyobb ínségben?\"
** Gyermekem, azokon a nehéz napokon, amikor csak egy lábnyomot látsz, a karjaimban hordoztalak! **

A legszebb és legédesebb napok nem azok, melyeken valami nagyszerű vagy csodálatos, vagy izgalmas dolog történik, hanem azok, amelyek egyszerű, kicsi örömöket hoznak, amik úgy követik egymást lágyan, mint ahogyan a gyöngyszemek peregnek le a zsinórról.

Tudnod kell:Egész szerelmem annyi volt csak, hogy láttalak, szemedbe néztem, egy mosolygásod volt csak minden, de nekem elég volt egészen, és én úgy őrzöm-e mosolygást, miként a napsugárt a tenger, elrejtve mélyen, boldogan és végtelen nagy szerelemmel.

Enyém volt s mégse enyém ma,
nem enyém, s örökre az,
neki üzenek, a szíve tudja,
s megdobban: úgy van, igaz!

Szabó Lőrinc

"Bizonytalan évek halmán ím inkább a csalódástól féljek,
Mint nyugodt idők monoton csendjén remények nélkül éljek..."

„Amikor szeretnek, csodákra vagyok képes, amikor nem szeret senki, akkor egy sötét szoba mélyén várom csendesen, magányosan, hogy valaki ismét szeressen”

A szerelmet vagy érezzük, vagy nem, és nincs az az erő, ami ki tudná kényszeríteni. Színlelhetjük, hogy szeretünk. Megszokhatjuk a másikat. Egész életünket leélhetjük valakivel kölcsönös megértésben, barátságban, cinkosságban, családot alapíthatunk, szeretkezhetünk minden éjjel, (...) és mégis úgy érezzük, hogy van valami szánalmas üresség az egészben: valami fontos hiányzik. Az érzelmi szeretettel más gond is van. Elmúlhat. Vagyis nemcsak a térbeli, az időbeli távolság is gyengíti. Amikor azt mondtam, hogy a szeretet: örök - nem erre a szeretetre gondoltam. Ez romlékony. Magához ránt valakit, aztán elengedi. Sőt, el is taszítja. Az idők során lehet belőle közöny - a "Nem tudom, mit szerettem rajta..." kiábrándulása. Néha úgy hagyunk magunk mögött egy kedves embert, mintha soha semmi közünk nem lett volna egymáshoz.S hogy ekkor megszakad a szív??!!!Érezted már? Valaha, bármikor? Azt mondják, nem is tud fájni… Ennél nagyobb hazugság nincs is a világon.
Kettétépi a tested, kiszakítja a lelked. Felborít mindent, amiben hittél, kirántja a lábad alól a talajt, és a szemedbe kacag… Mint késszúrás, ezerszer egymás után merül a testedbe minden szó, és a szív sajog tőle, befelé vérzel. De a test kínjával szemben itt nem tudsz elvérezni, nincs enyhülés, nem jön a fogvacogtató hideg, a megváltó elmúlás… Csak az üres kín marad, a bíborvörösen lüktető fájdalom, a vakító fehér bizonytalanság.
Ezerszer játszod vissza magadban az arcát, a szavait, elmerülsz a tekintete emlékében, már önnön kezeddel forgatod a kést magadban, hagyod, hogy fájjon. Mert addig is itt van, addig is még érzed.
Nem akkor szakad meg a szív, amikor sebet kap, nem is akkor, amikor minden dobbanására a vér könnyekké változik a testedben. Nem akkor, amikor álmodból zokogva ébredsz és nem is akkor, amikor az ébrenlét minden pillanata fáj. Nem akkor szakad meg a szív, amikor meglátod és nem akkor, mikor elcsukló hangon esdekli bocsánatod. Nem akkor, mikor füledbe súgja: „szeretlek”, és nem akkor, mikor elárulja e vallomást másnap.
Még azt is túléli a szív, mikor szemébe pillantva nyomát sem látod már a tűznek és a lángolásnak, mikor a szenvedély nem fűti már, és nem látod a szerelmet benne. Túléli, mikor látod, hogy más érinti, és azt is, hogy másra nevet, más ujjai siklanak hajában, simogatják arcát. Saját kezed képzeled az idegen helyére, saját szádat az övére, azt hazudod magadnak, hogy nem fáj. De a szíved még ezt is túléli. Azt mondják, az igaz szerelem mindent túlél. Alázatos, térden csúszik, ha kell, és mindent felkínál, mindent odaad, ezért nincs mit veszítenie. Olyan teher ez, amit kevesen tudnak cipelni. Azt hiszem, a szív akkor szakad meg, amikor az, kiben hittél, kiben bíztál és kinek minden szava szent törvény volt számodra, visszaadja ezt a terhet. Mikor rádöbbensz, hogy szerelmed viselni éppoly nehéz, mint felemelő. Mikor látod, hogy elbukott a súlya alatt és kezedért nyúl, hogy segítsd fel. Talán felsegíted. Talán a földön hagyod és elsétálsz. Akárhogy is, a szíved darabokra hullik, fémes zuhanással omlik össze a világ, mit Neki, Vele építettél. A zene elhalkul, feneketlen csend zuhan rád a legnagyobb hangzavarban is, és kétségbeesetten keresed a fájdalmat, amitől addig szabadulni vágytál, és késve jössz rá, hogy a léte azt üzente, még van remény. Azt hiszem, akkor szakad meg a szíved, amikor már nem tud fájni. Amikor már nem tud megdobbanni, amikor már nem tud vérezni sem.
Amikor azt kívánod, bár lenne szenvedés minden nap, bár lenne kín minden emlék, bár tudna még fájni. Bár visszanézne még, miután elküldöd…

Lángoló tavasz volt. Kizöldütl a táj és minden szív mely fagyba volt kiolvad. Más lett a táj, átjárja a nap és felmelegedik a föld, érzem én is repülök, lelkem száll ahogy tavasz hajnalán érzem a szelet és hív kérlel, Gyere! Hallgatok rá és óh mennyi boldogság mennyi csoda mi itt vár rám , ez a kánaán. Még ki se élvezem már itt a nyár forró meleg és mind rám vár , merre leszek épp erdőn mezőn tavon, mindegy még . még készülődünk még nem mozdulunk csak, hallgatjuk a természetet lágy neszét.
Lábaink szaporán egyre nagyobbat lépve az életbe élvezzük mit elénk tett és szakajsztunk le egy nagy fáról újra és újra szíveket melyek a sajátjaimhoz legjobban illenek. Hosszú a nyár és meleg, két szív vagy több is egymásba szeret. Nézni hogy tűnik el a nap egy nyári éjszakán, a fűbe fekve csillagok után keresve a csillagképeket lesve csak mi ketten. Figyeljük ahogy változik a táj ahogy beérik a termés és érzem. Hideg van, nem, nem fázom, csak érzem ahogy a madarak, más tájak várnak.
Tovább kell lépni és tovább megyek szívem felét itt hagyom neked , hogy mikorra beköszönt a tél legyen mi meleget ad mi még ég. Nézd a tájat kihalt és csendes nem csicsereg madár , mindent a fájdalom jár át. Kietlen a tél mint néma gyilkos ,ám nézd ott igen ott azon a fán, jól látom ? Az egy remény sugár egy újabb tavasz kezdete, kirügyezett ebbe a zord gyilkos télbe, ebből tudom nincs itt a vég, még megint újra minden szép lesz és csak arra kell figyelni, hogy ne fusson át rajtunk a tavasz és a nyár , hogy egy életen át élvezzük a nap sugarát.

Az élet küzdelem. Mindennap felkelünk, hogy túléljünk egy napot, hogy akadályokon jussunk át, hogy a végkimerültségig gürcöljünk, hogy mások akartát érvényesítsük, hogy legyen értelme az életünknek....
De az élet értelme nem ez, hanem, hogy valóra váltsuk az álmainkat, hogy szabadon mások akaratától függetlenül éljünk...
A terheink miatt sok mindenre nem jut idő. De az emereknek egy valamire szükségük van, méghozzá arra hogy szeressenek...
Szeretni lehet reggel, este, éjjel, ha esik, ha fúj, álmainkban, fantáziavilágunkban, bármikor. Sokszor nem vesszük észre, nem valljuk be magunknak, ezzel sok minden elhalasztunk...
Másrészt viszont égünk a vágytól, hogy átöleljük, hogy a nevét ordítsuk, hogy világgá kürtöljük, hogy akarjuk őt...  
De az élet megakadályoz benne...
Nem tehetünk semmit...
A körülmények nem engedik, hogy felfedjük az érzést.

A vállán fekszem és pihenek.A szemem csukva és élvezem a pillanatot.Boldog vagyok..Nem merek megszólalni nehogy elillanjon a pillanat.Lassan emelem fel a fejem és ránézek.Meg sem merek szólalni,pedig mondanám hogy szeretlek.Talán attól félek ha túl hangosan találnám mondani lehet megtörné a varázst.Esetleg ha túl halkan,nem hallanád.Csendben szeretlek!Csak is bízni tudok abban, hogy érzed, hallod,tudod, milyen fontos is  vagy a számomra.

Köszönöm hogy vagy nekem.

Szeretlek, mint a folyó, amely magányosan és gyengén indul útnak a hegyen, aztán elkezd növekedni, csatlakozik más folyókhoz, és végül már nincs az az akadály, amit ne tudna leküzdeni, hogy eljusson oda, ahova akar. Így hát elfogadom a szereteted, és átadom neked az enyémet. (...) Egy olyan szeretetet, amelynek nincs neve, nincs magyarázata, ahogy a folyó sem tudja megmagyarázni, miért pont arra tart, amerre tart, csak folyik előre. Egy olyan szeretetet, amely nem kér és nem ad semmit cserébe, csak van. Én soha nem leszek a tiéd, te soha nem leszel az enyém, de így is elmondhatom, hogy szeretlek.

 

Amikor leejtünk egy poharat vagy egy tányért, hangos csörrenéssel törik össze. Amikor egy ablak vagy egy asztal törik el, vagy amikor egy kép leesik a falról, mind-mind zajt csap. De a szív, amikor összetörik, semmilyen hangot nem ad ki. (...) Hallgat, hogy azt kívánjuk, bárcsak szólna valami, hogy elterelje a figyelmünket a fájdalomról. Ha ad is hangot, az a belső hang. Üvölt, de nem hallja más, csak te. Olyan hangosan, hogy belecsendül a füled, hogy megfájdul a fejed. Fel-alá csapkod a mellkasodban, mint egy fogságba esett hatalmas fehér cápa, ordít, mint egy kölykétől megfosztott anyamedve. Így néz ki, így hangzik, csapkodó, rettegő, csapdába esett vadállat, ordít érzelmei rabjaként. Ez van a szerelemmel - senki sem érinthetetlen. Annyira vad és annyira nyers, mint amikor a nyílt sebet tengervízbe mártják. De amikor eltörik, mégis hallgat. Te csak ordítasz tovább odabenn, de senki se hallja....