NAPRAFORGOM

Reményik Sándor: Viszontlátásra

Viszontlátásra, - mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek -
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.

Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra - holnap.
Vagy ha nem holnap, - hát holnapután.
Vagy ha nem akkor - hát majd azután.
És ha aztán sem - talán egy év múlva.
S ha még akkor sem - hát ezer év múlva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán -
Vidám viszontlátásra" mégis, mégis!"

Szeress most úgy, ahogy nem lehet,
ahogy nem lehetek veled!
Miért kellett, hogy megkívánjam,
ugyanúgy, ahogy elhibáztam!
Úgy, ahogy nem lehet,
ahogy nem lehetek veled!"       

Én nem hallgathatok mindig a szívemre,de mindig hallani,érezni fogom,ami bennünk él,hogy Szeretlek,ahogy Te is szeretsz engem..Csak ahhoz,hogy elviselhető legyen,kell hogy halljak Rólad!Ha csak nagyon ritkán,akkor is...De ha nem,azt is elviselem.Holnaptól minden más lesz,játszom majd a szerepem,ahogy kell.

Ezért szeress most úgy,ahogy nem lehet,ahogy nem lehetek Veled!

Hiányzol,mindig..

Beleremegett a Lelkem, hogy Mellette lehettem. Csak bújni, bújni akartam oda hozzá, mellé, belé, hogy Vele legyek, mellette legyek, érezzem az illatát, a melegséget, ahogy hozzá érek, az arcát akartam, a mosolyát, a tekintetét, s mindenét, érezni, belélegezni, együtt dobogni Vele. Nem tudtam volna mást elképzelni jobbat, mint hogy Hozzá bújhassak, és elvesszek az ölelésben, egészen simultam belé ájultan vágytam minden érintésébe veszni el, csak hogy ott lehessek, hogy pár pillanatig míg összeér a karunk, egy lehessek vele, kéz a kézben, egymásbaérve. Szeretnék, mindig bújni...hozzá bújni, a két erős karjába, hogy a mellkasára hajthassam a fejem, hogy érezzem, ahogy levegőt vesz, és dobog a szíve. Hogy részt vegyek benne, szeretnék egészen a szíve legzugában elbújni, és soha elő nem jönni onnan, csak mindig ott lenni,Vele, Mellette, Mindig. 

".."       

Biztosan tudom, hogy arra születtem, hogy érezzek és megismerjem a világot. Hogy saját képességeimet kibontsam, határaimat feszegessem, és átlépjem őket. Hogy magam alakítsam a Sorsomat, és megéljem minden egyes pillanatát. Hogy ne hagyjak elmenni magam mellett Lehetőségeket, hogy tartozzak valahová, mégis különálló személyiség legyek. Hogy csalódjak, veszítsek, nyerjek, szeressek. Hogy tudjak, akarjak, merjek, próbáljak. Mert ha nem próbálom meg, életem végéig kísérni fog az a bizonyos 'mi lett volna, ha...?' kérdés, amit a világon a legjobban utálok... Bízni? Bízni muszáj, akármennyire is próbálták kiírtani belőlem a bízalom minden kis csíráját. Ha nem bíznék abban, hogy napról napra jobb lesz, kár lenne felkelni. Ha nem bíznék abban, hogy mindennek oka van és célja, akkor kár lenne bármit is tenni. Ha nem bíznék abban, hogy emberek nem véletlenül sétálnak ki és be az Életembe, akkor egyszerűen bezárkóznék a szobámba és nem beszélnék másokkal, nem ismerkednék. Nem kértem, hogy legyen olyan ember, akiben megbízhatok, akiért akarnék bármit is tenni, akinek át tudnám engedni magam. Nem kértem, hogy legyen olyan ember, akinek hiánya aggasztana. Nem akartam felkelni az éjszaka közepén és rájönni, hogy nem is lenne rossz, ha nem lennék most itt egyedül - és nem azért mert, feltétlenül KELL valaki, hanem egyszerűen mert vágyom a társaságára. Sőt egyáltalán azt sem kértem, hogy legyen olyan ember, akinek vágyom a társaságára. Mégis úgy látszik, bízom abban - akár rosszul teszem, akár nem - hogy nem véletlen, hogy mégis így alakult és "bejött" az Életembe - akkor is ha nem kértem, és nem akartam és akkor is, ha most is nehéz hova raknom Őt.

Mikor hiányzik. Mikor ebben a pillanatban is rá gondolsz. Mikor ő is vár rád, s te is rá. Ám az este álmod hozzárepített. Édes karjai közé " befészkelted" magad, mert őrangyalod megadta ezt neked. Másnap mosollyal ébredtél, mert szíved nagyot dobbant. Mindenre emlékszel, és mintha nem is álom lett volna. Egy vágy, mely kivételesen így történt meg veletek. Olyan volt akár a valóság. Egy boldogabb nap. Egy reményteljesebb. Mielőtt felkelnél még egyszer becsukod szemed, valamit érzel. Mintha ő is ebben a pillanatban ébredne. Mintha azt mondaná szeretlek . S tudod ez az egy éjjel, vagy akár ez az elmúlt néhány másodperc feltöltött, s napod szebb lesz, mint amit el tudnál képzelni. Ha mardos is a hiánya. Ha most nincsen veled. Ha nem csókolhat meg. De tudod szeret, s ez több, amit ebben a percben adhat neked bárki. S lelketek össze van kötve. Egy apró kis híddal. Egy apró kis átjáróval, s érzed, hogy veled van, hiszen Neki nem kell kulcs a lelkedhez. Ő benned  él

.

Miben különbözik az ember az állatól? Abban, hogy gondolkodik. Hogy nem az ösztön hajtja, hanem a vágy, hogy irányítson. Irányítsa a saját, vagy más életét. Befolyásolni akar, meggyőzni, észhez téríteni, mosolyogtatni, elgondolkodtatni, élni. Társas lények vagyunk, függünk a kapcsolatoktól: a barátságoktól, a szerelmektől, az ellenségektől. Függünk a hangulattól, a természettől, a környezettől, a zenétől, a kávétól, tárgyaktól, érzésektől, nappaloktól és éjszakáktól, az ihlettől, a vágytól, mosolyoktól, némaságtól, könnyektől, és kétségtől. Némelyek némaságba fordulnak, némelyek zenébe. Menekülünk, és üldözünk, hogy békét találjunk. Megnyugvást a lelkünknek, bizsergést a testünknek, lázadást az agyunknak. Kényszeresen keressük a veszélyt, a bánatot, és a szerelmet. Ki tud ezek nélkül élni? Kinek kell tökéletes, megnyugtató, felhőtlen élet? Senkinek. Vannak jobb, és rosszabb napok; hosszabb, és rövidebb éjszakák. Átvirrasztott, zenés éjjelek. A zene, rengeteg mindenre jó! Ha kell bátorít, ha kell épp csak tompítja az agyad, hogy nehogy valamin sokat gondolkodj. Ha kell szavakba önti a gondolataidat, ha kell akkor kizárja a külvilágot, és egy nagyszünetet végigülhetsz úgy, mintha ott sem lennél. Senkit nem érdekel mit csinálsz, de te nyugodtan elgondolkozhatsz, vagy épp röhöghetsz bárkin. De a legfontosabb, hogy legtöbbször segít megtenni az előtted álló utat, bármilyen is legyen. Nehéz, szánalmas, hosszú, vagy kellemes, szerethető. Ha megvan a gondolat, a döntés, nem folytjuk magunkba. Mert valóban: a csend nagyon fájdalmas lehet. De egyre többször maradunk csendben. Van hogy muszáj, de szükségtelen. Inkább megköszönjük a zenének, és beszélünk, mert szükségünk van egymásra. Barátokra, és társalgásra. És aki nem beszél? Az miért nem beszél? Gyötrődik, vagy kinevet? Egyedül dönt? Nem keresi a társaságot. Élettelen. Szenved, de nem csak ő. Miért ilyen bonyolult az agy? Egyszerűsödjünk le. És maradjunk bonyolultak. Nem kell vesződés, és gondokkal teli éjjel. Egyszerű világ kell, ami nem végződik happy end-del, de túlélhető...

Lehet, hogy érzelgősnek fogok tűnni, de mindig is úgy gondoltam, vannak olyan emberek, akik kitörölhetetlen nyomot hagynak a lelkeden. Egy bevésődést, ami sosem tüntethető el.

Minden olyan messze volt tőlem. Mégsem vártalak. Nem vártam semmit.
Ültem a parton szétesve, és kavicsokat dobáltam a vízbe.
Néha úgy érzem magam, mint aki a küszöbön billeg, és mérlegel a maradni akarás és az útra indulás között, a kilincsbe kapaszkodom és nem mozdulok. Épp csak meg akartam váltani a világot.

Nyirkos köd-pokrócot terít rám a hajnal,,
sápadt átkarol a magány hideg, keze.
Fázik a csend bennem, többé nem hevít
már a fény, gondolat morzsák
közt keresem megtört hitem.
Könnyeim, mint párás alkony-csepp
folynak le arcomon s .elmossák sorsom útjait,..
-Mykyboy-

Előfordult már veled, hogy nem volt kedved elaludni, álmokba merülni, mégis reggelig ébren is csak álmodni tudtál? És aztán mégis felkelt a nap, minden csendes.
Még senki nem vette észre, hogy új nap kezdődött; Hogy lehet ezt elviselni egyedül? Olyan gyönyörű, ahogyan az éjszaka átengedi a világot a fénynek, és mégis csak sírni tudnék.
Mindent csak elveszíteni tudtam, még azt is, ami sosem volt az enyém. Sose lesz. Ő mondta..
És.. ezen a reggelen is elveszett egy tegnap.. Minden nap.. Hogyan tudnám várni a holnapot? Ha ez a pár év is ilyen hosszú volt, amióta élek, mire tudnék még várni?
Olyan könnyű volt.. Ő nem ígért semmit, mert nem tehette. Mégis elég volt egy pillantás, hogy elhiggyem, Ő sem akar elveszíteni.. És akkor már nem kellett megígérnem semmit, mert ettől a pillanattól kezdve nem számított senki más.
És boldog voltam, ha egyáltalán adhattam valamit.. És már attól is a fellegekben jártam, ha nem csak gondolhattam rá, hanem a közelében is lehettem. Pedig.. ez volt a legtöbb..
És mégis.. önző vagyok. Üvölteni tudnék, hogy szükségem van rá..
El tudod képzelni, milyen érzés nap mint nap arra ébredni, hogy még mindig magányos vagy? És ha ez soha nem is volt másképp? Azt hittem, hogy hozzászoktam már..
De.. ha csak ránézhettem, el tudtam képzelni, hogy mindezt a rosszat örökre el tudom felejteni. Hogy van valaki, akinek vigyázhatom az álmát, és vele együtt örülhetünk annak, hogy élünk..
Akinek foghatom a kezét, megsimogathatom az arcát.. Akit átölelhetek és akivel minden pillanat csak gyönyörű lehet..
De lassan közeledik a hajnal.. Lehet, hogy gyönyörű lesz, de úgy sem látnék belőle semmit a könnyeimtől.. Ő még biztos alszik.. Neki van kiről álmodnia..

........álmainkban talán mindnyájan repültünk már a kék égen, szabadon... De jó lebegni, könnyűnek lenni - pont a helyünkön lenni!

Jó, mikor leoldódhat rólunk napjaink súlya, fegyelme, erőfeszítése... Lebegni langyos tóban, sétálni zizegő hóesésben... pár percre, pár órára gondtalanná válni, szívedet elcsendesíteni, a percre figyelni? Hagyni, hogy tovafusson melletted az élet. Te állsz, lemondva a rohanás eksztázisáról, dolgok birtoklásáról, kiérdemeléséről, célul kitűzéséről...

Állsz elengedett, nyitott szívvel, nyitott tenyérrel, várakozva, bizalommal, szótlanul - s egyszer csak belépsz az idő tengelyébe... a perc megnyílik, tied lesz... a tenyeredbe simul. Az ilyen perceket nem felejted el soha. Az ilyen percek gazdagok - békéjük betölti lelkedet, erővel szellemedet... Benned mélyen egy ajtó nyílik, melyen át mint remegő, törékeny buborékok - ajándékok úsznak felfelé... mind a tied. Ez csoda... Ez találkozás... De ehhez meg kell állnod, ehhez csönd kell, csönd tebenned, mit csak te teremthetsz - s titkok tudója lehetsz... "

Régebben nem értettem, amikor valaki azt mondta, hogy egyszerűen nem tudja kimondani valakinek, hogy 'szeretlek', ha nem így érez. Azt gondoltam: 'ugyan már.. hisz ez csak egy szó.., ha a másik ettől boldog lesz..', ahogy egyre idősebb és tapasztaltabb lettem, rájöttem: ez nem csak egy szó! Nem szabad dobálózni vele. Én is átéltem. Nem tudtam kimondani.., ha kimondtam fájt.., mert így tulajdonképpen hazudsz a másiknak. Átvered, mert nem szereted.., talán kedveled, talán majd megszereted.., de most még nem. Olyan nehéz, mikor ő tiszta szívből mondja.. te meg.. nem bírsz megszólalni.'

Mikor a szépet megismerik, felbukkan a rút is; mikor a jót megismerik felbukkan a rossz. Lét és nemlét szüli egymást, nehéz és könnyű megalkotja egymást. Ezért a bölcs sürgés nélkül működik, szó nélkül tanít, nézi az áramlást és hagyja, nem erőlködik, alkot, cselekszik, de nem ragaszkodik, s nem birtokol beteljesült művét nem félti, s mert magának nem őrzi: el nem veszíti.

Veled mindenkinél boldogabb vagyok. Csak egyben koldus: mindent elvehetsz, s ezzel a legkoldsabbá tehetsz.

Amikor vele vagy, amikor öleled, amikor csókolod, amikor érzed az illatát, amikor fogja a kezed, minden probléma megszűnik körülötted. Csak arra gondolsz, milyen jó vele, a pillanatra, amikor úgy csókol, mint még senki ezen a világon, amikor olyan szorosan ölel magához, mintha soha nem szeretne elengedni, úgy érzed te vagy a világ legboldogabb embere. Semmivel nem foglalkozol csak vele, csak a pillanatnak élsz.

Vannak emberek akik nem azért küldettek hozzánk,hogy maradjank.Hanem hogy átsuhanva életünk napjain megmutassanak valami fontosat,ami megválltoztat  bennünk dolgokat.Ha pedig eljön a pillanat el kell őket engednünk.

A gyász mindannyiunkban közös, de mindenkiből mást hoz ki. Nemcsak a halált gyászoljuk, az életet is, a veszteséget, a változást. És ha eltűnődünk, miért szívunk annyiszor, hogy miért fáj annyira, nem szabad elfelednünk, hogy tudunk változtatni. Így maradunk életben. Mikor már annyira fáj, hogy fojtogat, az segít túlélni. Ha visszanézünk arra a napra, furcsamód, hihetetlen mód nem érzünk már úgy. Nem fog ennyire fájni. A gyász mindenkit utolér a maga idejében, a maga módján. A legtöbb, amit tehetünk, amit bárki tehet, hogy becsületesek vagyunk. A legrosszabb dolog, a gyász legrémesebb része, hogy nem tudjuk irányítani. A legtöbb, hogy átadjuk neki magunkat, ha eljön, és ha tudjuk, kieresztjük. De a legrosszabb, hogy mikor már azt hiszed, vége, kezdődik elölről, és mindig, minden alkalommal eláll a lélegzeted.